Bejelentés


Márton Portál Az ész mindenek előtt!


Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.






Keresés a honlapon



Üzenőfal


Név:

Üzenet:



Szavazás




Kultikus lények

EGYSZARVÚ

(qilin)

Az egyszarvú az ókori mitológia csodálatos állata. Neve magyarázatát a qi "hím egyszarvú" és a lin "nőstény egyszarvú" szavak összevonásából magyarázzák.

Az egyszarvút különféleképpen írják le, de amiben megegyeznek, hogy az egyszarvú egyes részeit különböző állatok testrészeihez hasonlítják: az egyszarvú teste, mint a szarvasé, csak kisebb, nyaka, mint a farkasé, farka bikáé, egy szarva van, amely puha sapkában (ti. ránőtt húsban) végződik, patája lóé, szőre tarka (más változatok szerint vörösesbarna). A források fehér és zöld egyszarvút is emlegetnek. Járás közben nem tapossa el a füvet és a bogarakat, élő füvet nem fogyaszt, kizárólag csodálatos növényekkel táplálkozik. Egyes elképzelések szerint még repülni is tud, és úgy jár a vízen, mintha földön lépkedne. A legrégibb szövegekben a szarvasok vezéreként tűnik fel, de mindenképpen ő az állatok feje (a madaraké a főnix). Megkülönböztető jegye a szarva, amely tompa, így nem tud ártani vele.

Az ókori szerzők a ren (emberségesség) morális-etikai kategóriájának megtestesüléseként fogták fel az egyszarvút. Az egyszarvú egyszarvúságához kapcsolódó szimbolikát különféleképpen értelmezik: az egyik változat szerint az ország egységének jelképe, a másik szerint az uralkodó egyeduralmáé. A taoista legendákban a Xiwangmu kíséretébe tartozó halhatatlanok járnak fehér egyszarvún. A régi időkben sok legenda szólt az egyszarvú megjelenéséről vagy elfogásáról, mindkettő az ideális, bölcs és humánus kormányzás kedvező előjelének számított.

A hagyomány szerint az egyszarvú több évszázad alatt csak egyszer jelenik meg, egy legenda szerint Konfuciusz születése előtt is megjelent a világban. Kultusza ezért bölcs és erényes emberek születésébe vetett hithez kapcsolódott. A népi hiedelemben az egyszarvú megjelenését fiúgyermek születésével hozták kapcsolatba. Épp ezért hagyományos képi ábrázolásán, a jókívánságokat közlő nyomatokon, színes papírkivágásokon az égből alászálló egyszarvú csecsemőt hordoz.





Alakja bizarrmódon összefügg a zsiráffal, ennek magyarázata, hogy a Ming-dinasztia idején az Afrika keleti partjáig eljutott tengeri expedíció ajándékba kapott zsiráffal tért vissza, amit az udvari tudósok egyértelműen az egyszarvúval azonosítottak és a Ming-ház virágzásának és a bölcs császár uralkodásának igazolásának vették. A Hamvazószerda a bizonytalan bizonyosság verse. A köztes állapoté. Bárhonnan is kezdjük el felfejteni a szálakat, mindig valami közé jutunk.

Néha egy felszíni, néha egy mélystruktúrális mozgás taszít vissza a bizonyosság alázatos és megtisztult állapotából a bizonytalanságba, a dacba és a kísértésbe.

A bizonytalan bizonyosság érzetét kelti az egész versen áthúzódó képi világ, melyen belül vagy egy ősi ellentétpár, a kert és a sivatag játszik egymásba, vagy a kép maga sugallja a köztességet, mint a harmadik rész lépcső-képe. A lépcső a valamitől valami felé, fel vagy le haladás szimbóluma, melyet a vers minden értelmezője a Purgatórium hegyével hoz összefüggésbe. A Purgatórium a keresztény mitológiában a Pokol és a Paradicsom közötti átmenet, a szenvedés általi megtisztulás helye. A vers címe is a purgatóriumi állapotra utal: Hamvazószerda a keresztény naptár szerint, a Húsvét előtti Nagyböjt kezdőpontja. A negyven napos várakozás ideje ez, a hívő a böjt aszkézis felé mutató szabályait betartva, testében és lelkében is felkészül Krisztus feltámadásának ünnepére. A Hamvazószerda elnevezés onnan származik, hogy a középkorban hagyományosan ekkor kezdődött a nyilvános bűnösök vezeklése. A vezeklés során bűnbánó zsoltárokat énekeltek, bűnbocsánatért könyörögtek, miközben a püspök vagy ők maguk a megbánás jeleként, hamut szórtak a fejükre. A negyvennapos bűnbánat a hagyományban a purgatóriumi állapotot szimbolizálja, mely a szertartásrend forgatókönyve szerint Nagycsütörtökön ér véget, mikor az egyház nyilvánosan megbocsát, és kegyelmébe fogadja a megtévedteket. A bizonytalanságot és a bizonyosságot egyaránt erősítő szerepe van a versben az intertextualitásnak is. A romantikus eredetiség-mítosszal szemben, Eliot inkább a középkori irodalmi hagyományból eleveníti fel az idézetes írásmódot. A kiragadott idézetek, a kontextusuktól megfosztott szövegrészek az új szövegkörnyezetben különösen kezdenek el viselkedni. Az új szövegbe kopírozva jelentéseik egy végtelenített reflexióban tükrözik vissza egymást, s mikor szöveg lép diskurzusba szöveggel, beindul a szimulációs folyamat, "ahol eredetük és céljuk, úgymond összeütközik és neutralizálódik."(Baudrillard) A kanonikus szövegekből kiszakított részletek, mint az eltépett szőttes szálai, szétbomlanak és így jelentések sokaságai szabadulnak el. Különösen izgalmas ez a folyamat abban az esetben, amikor egy ismert szövegrészt idézve a szerző, az intertextualizált szövegen belül megváltoztat valamely momentumot. A Hamvazószerda első részében Shakespeare XXIX. Szonettjének hetedik sora található: "Desiring this man`s art and that man`s scope", Eliot az art szót gift-tel helyettesíti: "Desiring this man`s gift and that man`s scope". Lois A. Cuddy szerint ez az idézeten belűli változtatás hordozza a vers megfejtésének egyik lehetséges kulcsát: "In the classical-Dantean tradition, which informs Eliot`s canon, to be a poet is to be granted a gift from God (or the gods), and the man who ignores or perverts this ability is relegated to the darkest depths of the Underworld. This was the error of Dante`s Ulysses … According to Dante, Ulysses used his poetic tongue and prodigious intellect to mislead his followers into searching for experience and knowledge of the world instead of spiritual truth."

Ártatlanság és szexualitás elválaszthatatlanul vegyül alakjában. Az unikornis motívum mellett, a vers negyedik részében újra feltűnik a második rész egyik hangsúlyos motívuma: a hölgy, aki mint szűz, az egyszarvú mítosz egyik alapszereplője. A szűz - hölgy -Mária - nővér - anya motívumsor behálózza az egész Hamvazószerdát, de leghangsúlyosabban talán a második részben van jelen. A Szűz ölén "Mert vagyok az első és utolsó. Vagyok a tisztelt s a gyűlölt. Vagyok a parázna és a szent asszony. /Nag Hammadi-i töredék, 6,2/ A vers második részének képvilágában az apokaliptikus képiség és az ártatlanság analógiájának képvilága játszik egymásba. Apokaliptikus képiségen Northrop Frye nyomán a totális metafora világát értem, avagy a vallás Mennyországának világát. A Lady of Silences /Némaságok Hölgye/ megfeleltethető Szűz Máriának és megfeleltethető a Rózsának is, mely virág hagyományosan az apokaliptikus képiség egyik szimbóluma. Létezhet azonban másik olvasat is az ártatlanság analógiájának képvilágában. Melynek létjogosultságát alátámasztja L. A. Cuddy megjegyzése is, melyszerint a Lady of Silences, inkább a Vita Nuova Beatricéjéhez hasonlatos, semmint az Isteni Színjáték Beatricéjéhez. Inkább halandó, mint isteni lény, de azért nem is csak hús-vér nő az, aki "Mária színét viselte, a kéket és fehéret S köznapi dolgokról beszélgetett", az alak vibrál az isteni és a profán között, a szublimált és az érzéki erotika között. Ahogy az egyszarvú, ez a figura is kettős lényegű. A Hamvazószerda II. részének állóképszerű nyitójelenete nagyon hasonlít az unikornis mítosz zárójelenetére. A Physiologusban, a középkori bestiáriumok ősében a következő olvasható az egyszarvúról: az "egyetlen olyan állat, amely meg meri támadni az elefántot, és olyan éles a lába karma, hogy ama állat hasát egyetlen mozdulattal felhasítja". Ezt a félelmetes szörnyeteget a vadászok képtelenek elfogni: "Szépen felékesített, tiszta szüzet állítanak az útjába. Az állat erre a szűz ölébe ugrik, akinek hatalma van fölötte. Az egyszarvú követi őt egészen a király kastélyáig." A vadászok tőrbe csalják hát ezt a vad és fékezhetetlen szörnyeteget, a király kastélya előtt pedig megcsonkítják, levágják ékességét, a szarvát. A vers második részének felütésében : "three white leopards sat under a juniper tree / In the cool of the day, having fed to satiety / On my legs my heart my liver and that which had been/ contained/ In the hollow round of my skull" ( három fehér leopárd ült egy borókafenyő alatt / A nappal hűvösében torkig jóllakottan / lábammal szívemmel májammal s azzal ami betölté / Kiürült koponyám kupoláját). A Hölgy pedig "visszavonult /Fehér ruhában, szemlélődésre, fehér ruhában". "The Lady is withdrawn / In a white gown, to contemplation, in a white gown." A Hölgy az unikornis mítosz szüzére emlékeztet, a feláldozott csontok az egyszarvúra, a három fehér leopárd pedig a vadászokra. Az egyszarvú vadászat allegorikusan az Angyali üdvözletet ábrázolja, ahol a szűz Szűz Mária, az egyszarvú Jézus, a vadászok pedig Gábriel arkangyal és kutyái. A helyszín pedig egy kert, vagy az apokaliptikus képvilág Paradicsoma. Az apokaliptikus képvilágot Northrop Frye a képalkotás mitikus módjának felelteti meg, ahol a képek átvitt értelemben értelmezhetők. Azártatlanság analógiájának képvilágát pedig a képalkotás romantikus módjával azonosítja, mely "kevésbé mereven metaforikus, de eléggé jelentős együttese olyan képeknek, melyek, ha együtt találhatók, azt eredményezik, amit gyakran, kissé gyámoltalanul atmoszférának nevezünk." Ennek az atmoszférának az eleme a vers Kert szimbóluma, mely nem egészen azonos az apokaliptikus képi világ Paradicsom-kertjével, hanem inkább az Énekek énekéből eredő hasonlat:" olyan mint a berekesztett kert az én húgom, jegyesem"- éled itt újjá. A Némaságok Hölgye, aki olyan mint egy rózsa, nemcsak jelen van a borókafenyő alatti kertben, hanem szinte az ő teste, öle ez a kert. Ahogy a hölgy szűziessége, mint erény, úgy az egyszarvú szűziessége és maga az egyszarvú is ehhez a képvilághoz tartozik. Itt a pásztori kert ölén, a szűz ölébe csalogatta az egyszarvút, akit a vadászok így utolérhettek és széttéptek. A mítoszban a harmadik lényeges momentum a hölgy és az egyszarvú után, a vadászat. Az egyszarvút a csalétkül kiültetett hölgy ölébe saját szűzies jellege is vonzza, de vonzza valamiféle elfojtott szexszualitás is. Az egyszarvút elárulja, nárcisztikus képmása, önmaga ártatlan másikja a tulajdonságaival felékesített hölgy. Saját kéjvágya csalja a csapdába, amit a hölgy csábítása és vágya is táplál, de az árulást az ártatlanságuk követi el. A sikeres vadászatot az áldozás aktusa, a csonkítás rituáléja végzi be. A szarv levágásával az egyszarvú kettős lényegéből a vad, a férfias, a zabolázhatatlan tűnik el. A Hamvazószerda második részében a visszavonuló hölgy és a borókafenyő alatt heverő párducok háttere előtt, a freskó előterében, a középkori ábrázolásokon oly közkedvelt csonthalom és belsőség kompozíció hever. A kert zöld hátterében mindhárom szereplő egység fehér színű, a leopárdok, a hölgy és a csontok is. Az egyforma szín egymásra vonatkoztatja őket. A fehér a tisztaságnak, ártatlanságnak hagyományos színe. Bizonyos allegorikus ábrázolásokon, a fryei apokaliptikus képiségben értelmezve az egyszarvú vadászata, ahogy említettem, az Angyali üdvözletet jeleníti meg. A szűz itt Szűz Mária, az egyszarvú Jézus Krisztus. A vadászok pedig, akik Mária ölébe űzik az egyszarvút, Gábriel arkangyal és négy kutyája. A kutyák isteni tulajdonságokat hordoznak, az egyik az Igazságot, a másik a Békét, a harmadik az Irgalmasságot a negyedik pedig az Igazságosságot, mely isteni attribútumoknak szerepük volt a megváltásban. A három leopárd, a fehér szín miatt, összefüggésbe hozható Gábriel arkangyal isteni tulajdonságokat hordozó kutyáival. A párducok, a vadászok ugyanolyan kettős lényegűek, mint a hölgy, vagy mint az egyszarvú. A Physiologus szerint a párduc "szépséges és ékes" és harmadnapon, mikor "felébred álmából" "és nagy szóval felkiált", hangjából "mindenféle kenetek illata árad", tehát valóban az isteni kegy részese. A Hamvazószerda leopárdjai azonban Dante párduc allegóriájaként is olvashatók: Az egyszarvú tulajdonságaival felruházott lírai ént a vágy, saját kéjvágya dönti pusztulásba. A vers narratívája nem lineárisan halad, hanem a mitologikus időszerkezetekhez hasonlóan vissza-visszatér a hamvazószerdai állapothoz. Oda ahol a megváltás eszköze a feláldoztatás, a szétszóratás, de ez még nem elég, az Isteni Szó meghallását, paradox módon a befogadó állapotért való könyörgés, az egyszarvú imája, a szó nélküli szó is akadályozza.

__________________________________________________


Főnix

A Phoenix, mint szimbólum, az antik világban a halhatatlanságot jelképeszte. Krisztina svéd királyné érméjén látható ez a madár, mely felett görög betűvel ez áll: Makellosz

A főnixmadár az ősi Egyiptomi mitológiából származik mint élőlény, ahol a napisten oltárán különleges gyógyfüvek tüzéből, hamvaiból született.

Ez a madár a leírások szerint gyönyörű szép, olyan, mint a paradicsommadár, de nagyobb a sasnál. Feje, nyaka aranyragyogású, mellét tüzeskék pihe fedi, teste piros-zöld-sárga színben fénylő tollazat borítja. Élettartalma 500-700 év. Mikor ideje lejár, száraz fából fészket rak egy fa tetejére, belefekszik és a tollairól visszaverődő napsugarak felgyújtják a gyúlékony fát és a madár elég. Hamvaiból előbukkan az új főnix, fióka képében. Tápláléka tűzból és gyógynövényekből áll, ez is igazolja Egyiptomi származását.

Ám ennek van egy másik változata is:

Heliopoliszban, a napisten templomának oltárára a szerzetesek egy fészket készítenek a Phoenix idejének lejártakor. Mikor a Phoenix megérkezik, szárnyainak csapkodásával felgyújtja a fészket, porrá ég, majd a hamuból egy kis kukac mászik elő. A kukacból pár nap múlva egy csodálatosan szép madár válik.

Elvileg ez a madár és a sárkányok között sok a külömbség, ám rokonságban állnak egymással. Nem tudni az igaszságot... ám lehet, hogy a Phoenix az utolsó láncszem a madarak és a sárkányok között.

---------------

Ez itt a Heroes of migth and magic IV Szörnye, a Természet-Natural-Preserve várban kapható. Ötös szintű. A Máglya felépítésével kapható meg (ha megépíted ezt az épületet, akkor már nem építheted fel a Mágikus Erdő-t (Tündérsárkányok) )

Egy varázslatra képes: Újjáéledés

Újjáéledés: feléleszt 1100 életpontot, harconként egyszer használható (Vagy Phoenixenként egyszer)

"Nem tudni, hogy ez a lény madár vagy a tűz teremntménye. Talán mindkettő. Egy biztos: sohasem hal meg. Megreked az élet és a halál közötti végtelen körforgásban."


A főnix egy mitikus szent tűzmadár, mely eredetileg az egyiptomi mitológia egyik teremtménye volt.

A főnix a monda szerint 500, 1461 vagy 15 294 évig élt (attól függően, melyik forrásban olvasunk róla). A főnix gyönyörű vörös-arany tollazatú hím madár, mely élete végén fahéj-ágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég. A hamvakból ezután egy új, fiatal főnix születik, amely bebalzsamozza az öreg főnix maradványait egy mirrhából készült tojásba, és eltemeti Héliopoliszban, a „nap városában”.

Az egyiptomiak a főnixet (óegyiptomi nyelven: benu) gólya- vagy gémszerű madárnak tartották. A Halottak könyve és más szent óegyiptomi szövegek tanúsága szerint Héliopolisz egyik szent szimbóluma volt, és szoros összefüggésben állt a felkelő nappal és a napistennel, Rével.

A görögök átvették a benu megnevezést (és a homonima másik jelentését, a datolyapálmát is), mely később egyenértékűvé vált saját phoinix szavukkal, ami Fönicia nevéből eredt, bíborvöröset jelentett. A görög és római ábrázolások a madarat inkább pávához vagy sashoz hasonlónak mutatták. A görögök szerint a főnix Arábiában élt egy kút mellett, hajnalban megfürdött a kút vizében, Apollón pedig megállította kocsiját, a napot az égen, hogy hallgassa énekét.

A mítoszra Shakespeare is utal A vihar című drámájában.


A főnix a feltámadás és az örök élet jelképeként a korai keresztény irodalom egyik népszerű témájává vált. A korai keresztények hittek benne, hogy a madár tényleg létezik.

Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényében a főnix a társadalmak felemelkedésének és bukásának jelképe is volt.

Egy feltételezés szerint a főnixmadár mondáját egy kelet-afrikai madárfaj ihlette. A madár olyan sós síkságokon fészkel, melyen tojásai vagy fiókái nem tudnának életben maradni, ezért magas dombot épít, mely megtartja a tojást. A körülötte felszálló meleg levegő a lángok által felmelegített levegőre hasonlít.

Egyébként angol formájában (ti. Phoenix) férfi, illetve női névként is előfordul

__________________________________________________

Griff


Ezek a lények az oroszlán és a sas keverékei: testüket az oroszlántól, szárnyukat és fejüket a sastól kapták. Szőrös, csúcsos hegyű fülük van, mint a kutyának. Hátsó fertályuk mindenben az oroszlánéra hasonlít, mellső lábaik azonban hatalmas saskarmokban végződnek. Szárnyukat, fejüket és mellkasukat tolltakaró borítja, testük többi részét dús oroszlánbunda. Általában nyolcszor akkorák, mint az oroszlán, és erősebbek száz sasnál is. Egyes megfigyelők szerint kígyófarkuk van, de valószínűbbnek tűnik, hogy ezt a testrészüket szőrzet fedi, és sötét árnyalatú bojtban végződik, akárcsak az oroszlánoké.

Színezetük meglehetősen sokféle, fajról fajra változik. Többnyire eléggé egyhangú - homokszín bunda barna sastollakkal -, ám a törzs lehet hófehér vagy meleg aranysárga is, esetleg krémszínű, skarlát foltokkal. A fej- és a szárnytollak egyes példányokon kékek vagy zöldek, a mellkas tollazata élénkpiros. Ami a csőrt és a két mellső csüdöt illeti, ezeknek a színe szarusárgától ragyogó aranyfényűig váltakozhat. Maguk a saskarmok jobbára feketék.

Így írja le a griffmadarakat Michael Page a Sosemvolt dolgok enciklopédiájában, s lássuk be, az ábrázolás alaposságában a legigényesebb érdeklődő sem találhat kivetnivalót. Talán csak azt a hibát lehet felróni neki, hogy oroszlán és sas ivadékainak mondja őket; ez merőben tudománytalan álláspont. A griffek külön fajt alkotnak, egymás között szaporodnak. Nem elevenszülők; utódaikat szoptatás helyett madár módjára etetik, persze nem férgekkel és rovarokkal, hanem nagyobbfajta emlősállatokkal, alkalomadtán bizony emberhússal is. Fészkükbe azonban nem tojást, hanem fekete agátköveket raknak, ezekből kelnek ki idővel a fiókák.
Hiányolhatnók még a szövegből a pontos rendszertani meghatározást is, ám ennek az elhagyása inkább üdvös, mint kárhoztatandó. Szabatos megadása főként azért volna elhamarkodott, mert manapság e szárnyas meselények köznapi elnevezése körül sincs minden rendben - legalábbis hazánkban, Magyarországon.

A griff szó eredete az ógörög grüpsz kifejezésre vezethető vissza, ami keselyűt, karmos ragadozómadarat jelentett. A latinban - amely nem ismerte és kiejteni sem igen bírta a görög pszi hangot - a név gryphusszá torzult. A germán-szász idiómák számára azonban még ez is túl nyelvtörőnek bizonyult, hát tovább igazítottak rajta. Így lett a szóból a németben Greip, majd Greif, az angolban pedig gryphon, ami utóbb griffonná, illetve griffinné egyszerűsödött. Ez az angol szóalak kezd visszaszivárogni mostanában a hazai fantasy-regények s még inkább a szerepjáték-kiadványok lapjaira, ahol időnként griffonnak titulált szörnyekkel találkozhatunk. Ez nemcsak nyelvi barbarizmus, hanem arról is árulkodik, hogy az elkövetőknek igen ködös fogalmaik vannak mitikus hagyományainkról. A szóban forgó meselénynek ugyanis - szemben a goblinokkal, lichekkel, brownie-kkal stb. - van jó magyar neve: griffmadár vagy egyszerűen griff. Mégpedig azért, mert - ismét csak a fent felsoroltakkal ellentétben - már a honfoglalás előtt is szerves része volt népünk hiedelemvilágának. A kelta és a germán mitológiából viszont hiányzott; a nyugati lovagregékbe az antik írásos hagyományból került át. Magyar szövegkörnyezetben griffonnak nevezni tehát legalább akkora otrombaság, mintha a Hortobágyról szólva csikós és gulyás helyett tschikoscht és goulascht írnánk.

A griffmadár őshazája az antik Perzsia, a kevély Akhaimenida birodalom, mely oly hosszan és nevezetesen háborúskodott a görögökkel, s végül összeomlott a makedón Nagy Sándor csapásai alatt. Az ókori perzsákról nemcsak az közismert, hogy imádták mindenféle állatból egybeszerkesztett fantáziaszörnyekkel díszíteni az épületeiket, hanem az is, hogy valósággal bálványozták az erőt, a hatalmat, az uralkodói méltóságot. Nem csoda hát, hogy a legnemesebb és legfélelmetesebb égi, illetve földi ragadozóból összegyúrt keveréklény hamarosan népszerűbb lett az összes többi hibridnél. A griffmadár alakja fejezte ki a legméltóbb módon a nagykirály mérhetetlen fenségét és hatalmát. A szúszai és perszepoliszi paloták téglamozaikjairól éppúgy újra meg újra visszaköszön ránk, mint a romok között talált uralkodói pecséthengerekről; hol a szent tüzet őrzi, hol önmagában áll, zord és rettenetes tekintélyt sugározva. A nagykirály jogara alatt élő zsidók szemében a griff a perzsa birodalom szimbólumává vált.
A görögök barbároknak tekintették a perzsákat, ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy kultúrájuk temérdek elemét átvegyék és beépítsék a magukéba. Így történt ez a griffmadárral is, méghozzá jóval a híres háború kitörése előtt. Az a griffet ábrázoló aranylemez, amelyet a delphoi szentély fogadalmi ajándékai között találtak az ásatók, legalább fél évszázaddal korábbi az első görög-perzsa összecsapásoknál. A legendás szörny elszórt felbukkanásai a krétai paloták falfestményein és a hellén mitológiában még ősibb, még mélyebb kapcsolatokra vallanak az archaikus Közel-Kelettel, amelynek talaján a perzsa civilizáció virágba szökkent.
Az átvétel tehát végbement; a keveréklény szimbolikája azonban közben módosult. A történeti kor görögjei arisztokratikus vezetésű városállamokban éltek (még az ún. demokráciákat is - pl. az athénit - az egymást váltó nemesi családok szűk köre kormányozta), gondolkodásuktól idegen volt a korlátlan egyeduralom, a korlátlan tekintély eszméje. Az ő felfogásuk szerint ilyen hatalma halandó embernek nem lehetett, csak az isteneknek. Perzsiában a griff uralkodói jelkép volt; mire Hellaszba érkezett, isteni jelkép vált belőle.
A görög istenek közül a griffmadár alakja elsősorban Apollónhoz kapcsolódott. A delphoi jósdát is ő patronálta, az említett aranylemezt neki ajánlották fel. Őt magát ugyan sohasem ábrázolták griff képében, napisteni minőségében azonban igényt tartott a mondai szörnyek szolgálatára: ezek húzták ragyogó szekerét, amikor nap mint nap bejárta pályáját az égen, a teremtett világ fölött. Mintegy Apollón ellenpárjaként egy másik, jóval sötétebb istenség is griffek vontatta szekéren járt: Nemeszisz, az Éjszaka (Nüx) leánya, a bosszú tévedhetetlen angyala, aki megbüntette az istenekkel vetekedő gőg (a hübrisz) vétkébe esett halandókat. A gyarlóbb emberi bűnök - pl. apagyilkosság, hazaárulás, istenkáromlás - nem tartoztak az illetékességi körébe; ezekkel kolléganői, az erinnüszök és a hárpiák foglalkoztak. Nemeszisz griffmadarairól szólva érdemes megemlíteni, hogy megjelenésükben is igazodtak úrnőjükhöz, s bár többnyire éjjel keltek szárnyra, a napisten szekerét húzó rokonaikkal nappal sem lehetett összetéveszteni őket: ugyanis tetőtől talpig koromfeketék voltak.

A griffek nemcsak kocsihámba fogva szolgálták Hellasz isteneit; másik hálás feladatuk a kincsek őrzése volt. Dionüszosz például velük strázsáltatta színborral telt amforáit, melyek minden aranynál-drágakőnél közelebb álltak a szívéhez. Más istenek e téren konzervatívabb nézetet vallottak, s griffmadaraikat hagyományosabb jellegű kincsek őrizetére rendelték. A halandó világban álló szentélyeik előtt a természetfölötti őrszolgálatot két bronzba öntött griff képviselte: ha valami megátalkodott tolvaj megpróbált elcsenni egyet s mást a vagyont érő fogadalmi ajándékok közül, a szobrok megelevenedtek és széttépték. Állítólag.
A legtöbb őrző-védő griffet Apollón foglalkoztatta, bár arról nem maradt feljegyzés, hogy állandó munkakörben-é, vagy időnként váltogatta őket a szekerét vontatókkal. Roppant kincsesházai a földi birodalmában emelkedtek, mely - hol másutt? - a keleti horizont legszélén terült el; azon a vidéken, amit reggelente legelőször aranyoznak be a kelő nap sugarai. Hogy egészen pontosan hol is keresendő ez a mesés ország, arra nézvést a görög szerzők véleménye eltér, jobban mondva koronként változik, földrajzi látóhatáruk kiszélesedését követve. Kezdetben Baktriát, majd Indiát emlegették, ahol azonban Nagy Sándor harcosai nyomát sem találták az ígéret földjének; végül a „szkíta Rifei-hegyekbe” helyezték át, a Fekete-tenger keleti partvidékén túlra, ahonnan a legendás Aranygyapjú is származott. Mivel erre a tájra a nyugatrómai birodalom bukásáig nemigen vetődtek antik utazók, a legenda ebben a formában öröklődött át a középkorra. Mint látni fogjuk, e kultúrtörténeti véletlen jócskán megszalasztotta első hazai krónikásaink képzelőerejét; a középkori felfogás ugyanis pontosan a „szkíta hegyeket”, a griffek és az apollóni kincsek birodalmát vélte a magyar nép őshazájának!
A napisten országát egyébként a régi görögök sem tartották lakatlannak, bár a leírást, amit az itt élő emberekről adtak, a legjóhiszeműbb kései történetíró sem merte a mi őseinkre vonatkoztatni. Hüperboreuszoknak hívták őket; állítólag Apollón hitében elmélyedve a tökéletesedésnek oly magas fokára jutottak, hogy nem ismerték a háborút, s egész életüket bölcs elmélkedéssel töltötték. A környező népek sajnos nem voltak ennyire tökéletesek, és az isteni kincsek - érthető módon - jelentős vonzerőt gyakoroltak rájuk; ezért volt szükség a griffmadarak szolgálataira.
E harcias, sőt kimondottan szilaj lelkületű törzsek között már több joggal kereshetnénk a magyarok távoli elődeit, az ígéretes elmélet azonban nyakát szegi egy anatómiai buktatón. A hüperboreuszok szomszédait ugyanis egy roppant érdekes vonás különböztette meg a többi embertől, ami a mi honfoglalóinkra egyáltalán nem jellemző: csak egy szemük volt, a homlokuk közepén. (Máskülönben normális termetűek voltak, tehát nem álltak rokonságban a hírhedt küklópszokkal; ezt a feltevést már az ókorban tudománytalan babonaságnak minősítették.) Az antik auktorok el is nevezték őket arimaszposzoknak, azaz egyszeműeknek, „mert szkűtha nyelven az arima egyet, a szpu pedig szemet jelent” - világosít fel minket Hérodotosz (IV. 27.). Lakóhelyükről ugyanő a következőket írja:

Köztudomású, hogy itt ... lelik a legtöbb aranyat. Hogy milyen módon, arról nem tudok pontosan beszámolni. Beszélik, hogy az egyszemű arimaszposz törzs férfi tagjai rabolják a griffmadaraktól, de én bizony nem hiszem, hogy léteznének egyszemű emberek, akik különben a normális emberekhez hasonlítanak. Kétségtelennek tűnik azonban, hogy a föld legszélső vidékei, amelyek a többi földterületet közrefogják és magukba zárják, a legszebbek, és ezek kínálják a legritkább látványosságokat.

(A görög-perzsa háború III. 116.; Muraközy Gyula fordítása)

Mint a fentiekből is kitűnik, Hérodotosz adatai a napisten birodalmáról nem első kézből valók. Forrása, az Arimaszpeia című elbeszélő költemény, nem maradt ránk; szerzőjéről, a prokonnészoszi Ariszteaszról viszont tudjuk, hogy művét holtából való feltámadása után írta. Ezt követően másodszor is meghalt, de kétszáznegyven évvel később újra felbukkant az itáliai Metapontionban, és emlékeztette a lakosokat, hogy korábban már járt náluk egyszer; igaz, akkor holló képében kísérte a testi valójában megjelenő Apollónt. A jeles esemény emlékezetére a metapontioniak szobrot emeltek neki; ezt a szobrot Hérodotosz a saját szemével látta.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a történetírás atyjaként tisztelt Hérodotosz ezúttal igaztalanul kételkedett. Egy ilyen tekintélyes és közvetlen forrás tanúsága feltétlenül hitelt érdemel.
Csaknem négyszáz évvel a szőrszálhasogató Hérodotosz után egy jeles római enciklopédista - az idősebb Plinius - már hiszékenyebbnek és bőbeszédűbbnek bizonyul az arimaszposzokkal kapcsolatban:

Arról nevezetes ez a nép, hogy csupán egy szemük van, az is a homlokuk közepén. Örökös háborúságban élnek a griffekkel, eme szárnyas szörnyekkel, mert el akarják ragadni tőlük a föld mélyéről felhozott aranyat, ám a griffek azt éppoly kapzsin őrzik, mint amilyen mohón az arimaspusok igyekeznek megkaparintani a kincset.

(Historia Naturalis VII. 2.; Scholz László fordítása)


Mint megfigyelhetjük, négyszáz esztendő alatt Apollón és kincsesházai - mint korszerűtlenné vált elemek - kisápadtak a legenda hátteréből. Maradt a rengeteg arany, amelyre a griffek eléggé ködös úton-módon tesznek szert, hisz ők maguk aligha foglalkoznak bányaműveléssel; talán a szintén mondabéli aranyásó hangyák hordják föl számukra az ércet. Az isteni pártfogó eltűnésével az is homályossá válik, minek egyáltalán nekik a sok kincs? Az arimaszposzok indokai érthetőek - emberek lévén, ha vadak és vérszomjasak is, hasznát tudják venni az aranynak -, a griffek irracionális kapzsisága azonban annál inkább szemet szúr, mert az antik hagyomány sohasem tekintette őket értelmes lénynek, csak egy fantasztikus, félig-meddig természetfölötti állatfajnak.
A moralizáló középkori természetrajz aztán helyére tette a dolgokat, példázatként értelmezve az egész griffmadár-kérdést; lám, így bünteti meg Isten a mohókat és a harácsolókat! Az újfajta szimbolika a legkevésbé sem zavarta a tudós krónikásokat abban, hogy továbbra is létező valóságként tálalják olvasóik elé az aranyőrző griffeket. A kincsek eredetének kérdését - ahol a pliniusi logika a legnagyobbat bicsaklik - azzal a huszáros megoldással magyarázták, hogy Szkítiában bizony a föld magától termi őket. A griffek egyáltalán nem kapzsik, csupán arról van szó, hogy amikor fészket raknak, óhatatlanul összeszedik és beleépítik a szerteszét heverő drágaságokat is. Voltaképpen tehát csak állati ösztöneiknek engedelmeskednek, amikor lakóhelyüket és fiókáikat védik az aranyéhes arimaszposzokkal szemben.
A regényes kincsrablás bemutatása persze az idők múltával alaposan kiszínesedett a vérszegény pliniusi ábrázoláshoz képest.

A Grif madárról-is méltó, hogy Bérekesztésképpen röviden értekezzünk, mivelhogy a Tudósok irásiban sokszor fordul elő ennek a Madárnak emlékezeti, mellyet Grifnek neveznek. Mellyet olly igen nagynak és erősnek mondanak lenni, hogy akármelly fegyveres embert is az aerbe [levegőbe] fel-ragadhat. Négylábu Madárnak irják lenni, minémü az Oroszlán, nagy görbe hegyes körmei vannak. A testének hátulsó része tiszta fekete, az elei pedig veres, szárnyai fejérek; feje, orra, szája mind a Sasé, szemei pedig tüzesek. A mint felőle irják, a nagy hegyek tetein szokott magának fészket rakni, még pedig tiszta aranyból, és hogy az aranynak-is hüséges őrzője légyen. Örömest szembe mégyen, s meg is hartzol mindenféle állatokkal, sőt megis győzi azokat, az Oroszlánon és az Éléfánton kivül. ... A kietlen pusztákon jár s kél, a holott sok arany vagyon; melly végett két ezer férfijak-is öszve adván magokat, éjjel rá szoktanak menni midőn a Grif madár aluszik, és a setétben ugy lopják tőle, mert ha felébredne, mind egyig megölné őket. Azok a két ezer emberek pedig, ismét harmadik s negyedik esztendőben szoktak hasonló szerentsét körülötte próbálni.

Ízes fogalmazású idézetünk Miskolczi Gáspár Egy jeles Vad-Kert című munkájából való, amely 1702-ben jelent meg nyomtatásban, azaz több mint másfél ezer esztendővel Plinius után! A kincsőrző griff legendája igazán szívósnak bizonyult.
Azért ne legyünk igazságtalanok Miskolczi uramhoz! Amit hallott, olvasott, azt becsülettel leírta, ám a hérodotoszi akadékoskodó szellem belőle sem hiányzott. A griffmadár életmódjának bőbeszédű bemutatása után ezzel a váratlan fordulattal zárja értekezését:
„Efféle Grif madár sehol a világon egy sintsen.”

A kincsőrző griff történetében nemcsak az aranyrablás motívuma vált egyre cifrábbá az idősebb Pliniust Miskolczi Gáspártól elválasztó évszázadok során. Az arimaszposzok alakja például lassan egybemosódott a hüperboreuszokéval; a köztük feszülő szembeszökő ellentétet az idősíkok eltolásával oldották fel, mondván, hogy a griffek szomszédnépei kezdetben bölcsek, jámborak és mértékletesek voltak, később azonban szörnyű mód elvadultak, egészen az emberhúsevésig. (Ez Hérodotosznál egy harmadik mitikus néptörzs, az arimaszposzok közelében élő anthropophagoszok jellegzetessége.) Ám a középkori krónikások leginkább egy számukra roppantul lényeges ponton érezték sótlannak és szófukarnak az antik hagyományt: érzésük szerint a mesebeli kincsek bemutatása feltétlenül némi gazdagításra szorult.
Kezdetben még óvatosak voltak, nem rugaszkodtak el túlzottan az ókori forrásoktól. „Az említett pusztaság hegyeiben kristályt találnak, griff fészkel és vadászsólyom madár költ” - jegyzi meg szerényen egy XIII. századi geszta. Egy másik azonban már cikornyásabban fogalmaz: „Ugyanis ott bővében van az arany meg az ezüst, s annak a földnek a folyamaiból drágakő és gyöngy kerül elő. ... Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik [a szkítáknak], mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt.” Mindegyik történetíró kicsit nagyobbat mondott az elődjénél, s ahogy szaporodtak az évszázadok, a griffek Apollóntól örökölt kincsei apránként beláthatatlan aranyözönné duzzadtak. Az alább következő összegzés - mely mintegy a folyamat betetőződését érzékelteti - egy XV. századi krónikából való.



Azt is állítják, hogy az ázsiai Szkítiában a föld gazdag aranyban és ezüstben, de lakhatatlan. Mert, bár dúskál az aranyban, ezüstben és gyöngyökben, a griffmadarak, az állatok kincsre szomjazó és kegyetlen fajzadéka, ezek a legvadabb madarak őrzik a kincseket, és senkit nem engednek odamenni. Amikor meglátják az oda igyekvőket, minden haragnál haragosabban őrjöngve szétszaggatják őket. Ezért hát jövevények nehezen és ritkán, vagy sohasem juthatnak el oda.
Úgy tartják, hogy Szkítiának ezek a részei drágaköveket is teremnek, kristálykövet és kékesvörös színben csillogó kovakövet, meg a legfinomabb smaragdot, amelynek Theophrastus a drágakövek rangsorában a harmadik helyet juttatja. Mindezekhez kockázatos dolog hozzáférni, mivel ezeket is griffek őrzik, s emiatt harcolnak velük - mint mondják - a már említett arimaszpok, az egyszemű emberek.

(Horváth János fordítása)

Ha nem jön közbe a reneszánsz a maga egészséges kétkedő hajlamával, a jámbor szerzetes-krónikások előbb-utóbb alighanem pontos leltárt is fölfektettek volna a képzeletbeli szörnyek képzeletbeli kincseiről.

Az előző fejezet végén - szokásomtól eltérően - nem jelöltem meg a forrásokat, ahonnan az idézeteket válogattam. Szándékosan cselekedtem így, a csattanó hatását erősítendő. Ugyanis mindhárom szemelvény magyar szerzőtől való: az első Kézai Simontól, a második Béla király névtelen jegyzőjétől, akit a hagyomány Anonymusnak nevez, a harmadik pedig Thuróczy János mestertől. Bár koruk szelleméhez híven latinul írtak, Szkítia iránti élénk érdeklődésüket nagyon is magyaros érzés táplálta: egyfajta középkorias hazafiság.
A „szkíta hegyek” vagy „Rifei-hegyek”, ahová az antik auktorok, majd az ő nyomukban járó krónikások a kincsőrző griffek honát helyezték, inkább a mitikus, mint a valóságos geográfia fogalomkörébe tartoztak. Kezdetben a Kaukázus északnyugati nyúlványait értették alattuk, a Meótisz környékén; később, a földrajzi horizont lassú kiszélesedésével, a megnevezés átháramlott az Urál-hegység déli vonulataira. Őstörténetünk mindkét vidékhez számos szállal kötődik. Ami azonban ennél is fontosabb volt: mihelyt a magyarok megjelentek Európa színpadán, a nyugati historiográfusok - akárcsak az összes korábbi lovasnépről - róluk is azonnal és megfellebbezhetetlenül kinyilatkoztatták, hogy az első történetileg ismert pusztai nomádok, a szkíták leszármazottai. Hazai keresztény krónikásaink már készen kapták ezt az elképzelést, a földön termő kincsekkel és az ádáz griffmadarakkal egyetemben; nem csoda hát, hogy nagy buzgalommal színezgették tovább a legendás őshaza képét.
Közben persze óhatatlanul felmerült egy fontos kérdés. Ha egyszer a régi Szkítia ennyire gazdag ország volt, hogy lakóinak csak föl kellett szedegetniük a kavicsként szanaszét heverő drágaságokat, akkor egyáltalán miért kellett eljönni onnan? Kézenfekvő volt a válasz is: természetesen a griffek miatt.
Történetíróink mentségére szolgáljon: ezt nem ők találták ki, szintén örökölték.
Az V. században élt Priszkosz rhétor nemcsak tudós ember volt, hanem világjáró diplomata is. Többek között Attila udvarába is őt küldte követségbe a bizánci császár; e minőségében vált aztán Gárdonyi Géza híres regényének, A láthatatlan embernek egyik központi alakjává. Élményeit élete vége felé könyv formájában is megörökítette. Műve elveszett ugyan, ám kései kivonatolói értékes részleteket hagyományoztak ránk belőle. Az alább következő idézet a X. században összeállított Szúda-lexikonból való. Priszkosz rhétor itt a szaragur, az ugor és az onogur törzsekről ír, akik ha nem is voltak biztosan ősmagyarok, mindenképpen közeli rokonságban álltak velük; a hungarus (Hungarian, hungarisch, hongrois stb.) népnév például az onogurból ered.

Ez utóbbiak földjüket az Óceán kiáradása folytán keletkező köd miatt hagyták el azért, mert griffek tömege tűnt fel. Az a hír járta ugyanis, hogy ez mindaddig nem szűnik meg, mígcsak fel nem falják az emberi nemet. Ezért hát e bajok következtében elűzetve, a szomszédban lakókra törtek rá. Minthogy pedig a támadók erősebbek voltak, azok, akiket a támadás ért, más vidékre költöztek.

(Szúda, „Abarisz” szócikk; Moravcsik Gyula fordítása)

Íme, a griffmadarak, mint a római birodalmat elsöprő népvándorlás kiváltói! De ennél is tovább mehetünk. Hazai krónikásaink a honfoglalásról szólva nem merték ennyire elvetni a sulykot, hiszen térben és időben aránylag közel eső eseményekről írtak. Az ő tollukon a griffek sasmadarakká szelídültek; a fenti Priszkosz-idézet ismeretében azonban aligha kételkedhetünk benne, hogy az általuk megőrzött hagyományban eredetileg a legendás csodalények szerepeltek. A Képes Krónikában a következőket olvashatjuk a magyarok elődeiről:

Valamely tartományban számtalan sok sast láttak, meg nem maradhattak ott a sasoktól, mert úgy ellepték a fákat a sasok, mint a legyek, elköltötték vágómarháikat, sőt lovakat is; azt akarta ugyanis Isten, hogy sietvést szálljanak le Magyarországba.

(Chronica Hungarorum 26., Geréb József fordítása)

A közönséges sasok nemigen esznek sem marhát, sem lovat. Tudomásul kell vennünk tehát, hogy távoli őseinket griffmadarak kergették be a Kárpát-medencébe.
Az antik hagyomány nem is tévedett olyan nagyot, amikor a griffek hazáját a messzi Szkítiába helyezte. A sztyeppei lovasnépek hiedelemvilágában ugyanis - nyelvüktől, származásuktól függetlenül - mindig központi helyet foglalt el a griffmadár alakja. Gyakori motívum képzőművészetükben, amiről főként a ránk maradt ötvösmunkák tanúskodnak: a híres nagyszentmiklósi kincsen is találkozunk vele. A Kárpát-medencébe a VII. században betelepedő avarok egyik csoportját a régészet egyenesen griffes-indás kultúrának nevezi; egyébként ők azok, akikről a nemrég elhunyt László Gyula professzor, a „kettős honfoglalás” elméletének megalkotója, föltételezte, hogy a magyarral rokon nyelvet beszéltek. Honfoglaló őseink művészeti formakincsének szintén jellegzetes eleme a griffmadár, s a régi pogány képzeteknek még a keresztény világba is sikerült átmenteniük magukat: középkori templomaink kő- és fafaragványairól, festett díszítéseiről hol itt, hol ott mereszti ránk karmát a szárnyas meseszörny.
A pusztai griff, amennyire az anyagi kultúra emlékeiből és a magyar népmondákból kikövetkeztethetjük, számos ponton különbözött mediterrán rokonától. Sokkal hatalmasabb és félelmetesebb volt, nem az istenek szolgája, hanem saját jogon félisteni lény, méghozzá alapvetően pozitív természetű, a rettenetes sárkány kérlelhetetlen ellenlábasa. (Jóindulatának persze, mint alább látni fogjuk, megvoltak a maga korlátai.) A túlvilágon tanyázott, s nem talmi kincseket őrzött, hanem magát az életfát, mely rendkívüli jelentőséggel bír a sztyeppei hiedelemvilágban. Ezt a mitologikus funkciót szinte minden pogány népnél állatok töltik be, de nem közönségesek: szerepkörükkel mérhetetlen bölcsesség jár együtt, ami után még az istenek is sóvárognak.
A griffmadár a nomád legendákban okos tanácsokat ad és megjósolja a jövőt, ám sohasem a saját jószántából. Előbb ki kell tépni a jóstollát, ami nem könnyű feladat. A hős általában furfanggal szedi rá, vagy valami jószolgálatért cserébe kéri el a tollát, eszébe sem jut megvívni vele érte. Ami egyébiránt tökéletesen érthető, hiszen a jóstollától megfosztott griffmadár hegyeket roppant össze kínjában, folyókat és viharfelhőket iszik szárazra, fájdalomüvöltése száz mennydörgés robajával dördül az égre.
A lovasnépek hiedelmeiben az életfa biztosítja az összeköttetést a világok között. Ebből adódik strázsálójának egy további fontos funkciója: ő szállítja a legendás hősöket egyik „létsíkról” a másikra. Antik rokonaitól eltérően, akik jámboran vontatják az istenek szekerét, a pusztai griff csöppet sem készséges hátasállat. Szolgálatait csak annak ajánlja fel, aki előzőleg lekötelezte valami szívességgel, például megmentette fiókáit a sárkánytól; és még ekkor is szörnyű véráldozatot követel cserébe. A nomád regék számos olyan esetről emlékeznek meg, amikor - mai kifejezéssel élve - a műtét sikerült, de a beteg belehalt; vagyis a griffmadár annak rendje-módja szerint eljuttatta a hőst a kiszemelt világba, utazás közben azonban félig vagy egészen fel is falatozta. Utólag néha elfogta a lelkifurdalás, kiöklendezte balszerencsés lovasát, és többé-kevésbé újra összerakta. Máskor viszont teljes közömbösséget tanúsított, sőt az is előfordult, hogy ragasztgatás közben merő kajánságból nem ügyelt a tagok helyes sorrendjére; vagy - hímnemű hősök esetében - egyes kínosan fontos alkatrészeket megtartott magának emlékbe.
A diadalmas kereszténység kezdetben az antik griffeket is besorolta démonokká lefokozott istengazdáikkal együtt a Sátán undok hadseregébe. A korai keresztény ikonográfia az ördög megszemélyesítőiként ábrázolja őket, amint a levegőből le-lecsapva buzgón fogdossák az elkárhozott lelkeket. A gyökeres változást a pusztai griffmadár megjelenése hozta, amely a hun, avar és magyar lovasseregekkel vonult be Európába, egyenest az itt talált népek képzeletvilágába, s vonásai lassan összeolvadtak a görög-római hagyományban szereplő rokonaiéval.
A sztyeppei griffnek az a jellegzetes tulajdonsága, amely hirtelen rokonszenvessé, sőt népszerűvé tette őt keresztény körökben, a sárkánnyal szemben táplált olthatatlan gyűlölete volt. A sárkány - azaz a kígyó - ugyanis a Sátán egyik legősibb szimbóluma; ellenfele tehát csakis a haragvó Isten megtestesítője lehet. Az ezredforduló körül épült templomok oszlopfőin, zárókövein és kapubejáróin a griffmadár megújult szerepkörben tűnik föl: diadalittasan tárja szét a szárnyát, karmával-csőrével pedig az ördögöt, illetve az emberi bűnöket jelképező kígyót tépi-marcangolja.
A középkor tudósai, akik jószerivel csak szimbólumokban bírtak gondolkodni, természetesen az ábrázolások elméleti megokolását sem mulasztották el. Sevillai Isidorus magát a Megváltót látja a griffmadárban: „Krisztus oroszlán, mert uralkodik és nagy erejű; sas, mert a feltámadás után felszáll a mennyekbe.” Egy másik teológus szerényebb értelmezéssel is beéri: „A pápa, mint pontifex avagy sas, felemelkedik Isten trónusa elé, hogy meghallgassa parancsait, a földön pedig úgy jár, mint oroszlán avagy király, erővel és hatalommal.”
A bőséges eszmeszósszal kereszténnyé mosdatott griffek teljes rehabilitálásukat Danténak köszönhetik, aki a Purgatórium XXIX. énekében visszaadja nekik hosszú időn át parlagon heverő munkakörüket, és befogja őket az Egyház diadalszekere elé. A megdicsőült meseszörnyek sastollai egyébként aranyszínűek, oroszlánbundájuk pedig vörösben és hófehérben pompázik; ez a színösszeállítás további skolasztikus szőrszálhasogatásra adott alkalmat a tudós egyházatyáknak, melynek részletezésétől olvasóim kímélése érdekében inkább eltekintek.
A pusztai és az antik örökség egybeolvadása a népi hiedelmek szintjén is végbement, olykor elég meghökkentő eredménnyel, főleg a két kultúra érintkezésének peremterületein. A honfoglalókat zaklató griffek kései utódairól a magyar néphit még a XIX. század elején is tudni vélte, hogy a Magas-Kárpátokban fészkelnek; történelmi eseményekbe azonban immár nem avatkoztak, tevékenységük fiókáik nevelgetésében és a hagyományos kincsőrzésben merült ki. Az erdélyi Szilágy megyében, a krasznai templom famennyezetén egy igen harciasnak ábrázolt griffmadárral találkozhatunk, aki azonban még véletlenül sem kígyókkal marakodik, hanem éppen arra készül, hogy a pogány életfa tövéből szárnyra kapjon a napkorong felé.

A harmadik keresztény rétegkultúra, ahová a griff hosszú időre befészkelte magát, a világi uralkodó körök műveltsége volt. A teológusok a legsúlyosabb allegorizálással sem bírták lecsutakolni a legendás szörnyről a perzsa birodalomból örökölt nimbuszát, mely az erő, a hatalom, a nyers méltóság jelképévé tette, s érthető módon delejes vonzerőt gyakorolt a dölyfös feudális urakra. Így röppent át a griffmadár a nemesi címerekre, ahol már úgyszólván a heraldika csecsemőkorában, a XII. század végén megjelenik. Különösen Kelet-Európában volt rendkívül népszerű, Mecklenburgban, Pomerániában, Lengyelországban és hazánkban. (Pajzstartóként a régi Budapest címerében is szerepelt.)
A nagymúltú balti kereskedőváros, Rostock polgárai annyira büszkék voltak a címerükben díszelgő meselényre, hogy a XVI. században a Gran Grifón - azaz Nagy Griffmadár - nevet adták annak a zászlóshajónak, amit a Hanza-hadiflotta élén a spanyol király Anglia ellen készülő Győzhetetlen Armadájába küldtek. Nem gondolták azonban át kellő mértékben, hogy a griffmadár - számos kiváló tulajdonsága mellett - az úszásban köztudomásúlag kevéssé jeleskedik, s így a névválasztás rossz ómennek bizonyult. A Gran Grifón 1588. szeptember 27-én zátonyra futott az Orkney-szigeteken, s háromszáz fős legénysége kénytelen volt évekig egy zsebkendőnyi földdarabon vesztegelni, a bennszülött kecskepásztorok nem éppen túláradó vendégszeretetét élvezve.
„A középkor embere számára a címer sokkal többet jelentett hiúsági vagy genealógiai kérdésnél” - írja a híres történész, Huizinga. „A heraldikus alakok majdnem olyan szerepet játszottak tudatában, mint a totemállatok a primitív népeknél. A címeri oroszlánok, lilomok és keresztek a gőg és a becsvágy, hűség és áhítat hatalmas komplexumait sűrítették magukba és képletes úton bonyolult szellemi tartalmakat jelöltek és fejeztek ki.”
Mit jelentett hát a címergriff? Hogy a keresztény teológiai szimbolikához semmi köze nem volt, az kitűnik abból is, hogy megtették Makkabeus Júdás fiktív címerállatának. Makkabeus Júdás középkori felfogás szerint a lovagi eszményt testesítette meg: a világ kilenc legdicsőbb vitéze közé sorolták, akik közül hárman pogányok voltak (Hektór, Caesar és Nagy Sándor), hárman zsidók (ő, Józsué és Dávid király), és mindössze hárman keresztények (Arthur király, Nagy Károly és Godefroy de Bouillon, Jeruzsálem meghódítója). Böckler 1688-ból származó címerkönyve szerint „a griffeket oroszlántestből és sasfejből szerkesztik meg, hosszú fülekkel és saskarmokkal, ami azt jelenti, hogy az okosság és az erő összeegyeztetése legyen a cél”. Sir Thomas Browne 1646-ban azt írja (Vulgar Errors III. 2.), hogy a griffmadár az éberséget, a bátorságot, az állhatatosságot és a gyors, határozott cselekvést jelképezi. Ehhez még hozzátehetjük a hűséget is: ha orrlyukából füstöt és lángokat ereget (gryphon fumant), akkor gazdája megvédelmezésére készül az ellenséggel szemben.
A címereken gyakran nem az egész állatszörnyet ábrázolják, hanem csak a fejét, amit a felmeredő, csúcsos fülek különböztetnek meg a közönséges sasfejtől. Ha szarvakat is visel, alcénak - azaz jávorgriffnek - hívják; sárkányszárnnyal és kígyófarokkal megtoldva gamelion a neve. A heraldika tudománya ismer egy opinicus nevezetű furcsa jószágot is, amely a XVI. században fejlődött ki a griffmadárból. Törzsét és farkát a tevétől, lábait az oroszlántól, fejét a sastól kapta kölcsön, ám ez utóbbiról nála sem hiányozhatnak az elmaradhatatlan kutyafülek. Hosszú kígyónyakát pikkelyek borítják, és természetesen szárnya is van - vagy tollas, mint a sasé, vagy hártyás, mint a denevéré, erre nézvést a szakértők még nem tudtak megegyezni. Hogy mit akarna jelképezni, azt már a korabeli heraldikusok sem igen értették; témánk szempontjából azonban mindenképpen említést érdemel, mert számos népszerű szerepjáték - többek között az AD&D - besorolta a szörnykatalógusába.
A magyarországi címergriffek közül a legnevezetesebbek az Esterházy-család címerén találhatók. Egy érdekes anekdota is ránk maradt velük kapcsolatban. Eszerint II. József király egy ízben megkérdezte volna Esterházy Ferenc herceget:
- Hát ez meg milyen állat?
- Griffmadár, felséges uram - jött a felelet.
- És hol teremnek ezek a madarak?
- Ott, ahol a kétfejű sasok!
A válasz szellemességének értékét némileg csorbítja a herceg tájékozatlansága. Neki igazán tudnia illett volna, hogy a kétfejű sasok Mexikóban honosak. Legalábbis 1723-ban onnan került egy kitömött példány a spanyol uralkodóház gyűjteményébe, az alkirály ajándékaként. Nagyon nehéz volt elejteni, mert szerfölött éber állatnak bizonyult; miközben egyik fejével a zsákmányát marcangolta, a másikkal folyton a környező vidéket kémlelte, nem bujkálnak-e valahol vadászok. Nem is sikerült meglőni, csak a hímet; a nőstény idejében kereket oldott.
Habsburg Miksa császár, akinek balsorsú mexikói pályafutását ez a különös vadászkaland tökéletes pontossággal megjósolta, rosszul tette, amikor nem ügyelt a százötven éves ómenre...
A teológiai magasságoktól idegenkedő lovag urak fantáziáját egy másik minőségében is megragadta a griffmadár: mint hátasállat. Megérthetjük őket, valóban nehéz elképzelni pompázatosabb csatamént. Némi módosítással átvették a lovasnomád hiedelmekből az ehhez kapcsolódó funkciót, a világok közötti közlekedést is. Pogány gyökerű népmondáinkban Fehérlófia griffháton járja meg az alvilágot; a középkori Nagy Sándor-regényben a főhős (a Kilenc Vitéz egyike, akárcsak Makkabeus Júdás) ugyanilyen paripán próbál a mennyországba1 jutni. Neki ugyan nem sikerül, mert cselekedetét a bűnös gőg vezérli; Nagy Károly legendás bajnoka (itt meg a hűbérúr való a Kilencek közül), a keresztényi erényekben bővelkedő Astulf lovag azonban eredményesebbnek bizonyul. Ő egy hippogriff nyergében - erről a fura jószágról később még bővebben lesz szó - röpül fel a földi paradicsomba, ahol dús gyönyörűségek közepette éldegél egy darabig, miközben épületes csevegéseket folytat más elevenen mennybe szállt hírességekkel: Énok pátriárkával, Illés prófétával és Szent János apostollal.
Azok a mesebeli keveréklények, amelyek minden emberi vonást nélkülöznek, mivel a képzelet különféle állatokból ötvözte össze őket, a lovagregékben általában undok és gonosz szörnyeknek vannak beállítva, kiváltképp akkor, ha kedvenc foglalatosságuk a kincsek őrzése. A szerző azért írja bele őket a történetbe, hogy a hősök dicsőséges győzelmet arathassanak rajtuk, s mellékesen anyagi javakban is gyarapodjanak. A griffmadár azonban kilóg ebből a sémából, részint valószínűleg a keresztény szimbolikában betöltött pozitív szerepe miatt, részint pedig azért, mert a valódi lovagok roppant nagyra becsülték a jó hátaslovat, s bizonyára gyakran merültek szentimentális ábrándokba: milyen remekül festenének egy ilyen grandiózus meselény nyergében! A regényes történetekben a griffmadár szinte mindig bajtársként vagy kísérőként jelenik meg, aki ugyan vad, akaratos és nehezen zabolázható, ám alapjában véve hűséges és nemes szívű.
Adatgyűjtés közben egyetlen olyan példára bukkantam csupán, amikor a klasszikus szörnyeteg - a bestiális ellenség - szerepében találkozunk vele. A Nagy Károly-mondakör egyik epizódjáról van szó, amit az alábbiakban érdemesnek vélek teljes terjedelemben idézni, jobb híján a saját fordításomban, Thomas Bulfinch nyomán. Olvasóim így egyrészt képet alkothatnak róla, milyen légkört áraszt egy igazi lovagrege (nem egészen olyat, mint manapság egy jól-rosszul összefércelt fantasy-regény), másrészt arról is értesülnek, hogy a griffmadár sokkal bátrabb és erősebb az óriásnál.
Ami igazán minden szerepjátékos számára hasznos tudnivaló.

A rettenthetetlen Rénaud lovag nem történelmi személy, csupán a regényes költői képzelet szülötte. Nagy Károly bajnokainak viszont a valóságban is alkalmuk volt megcsodálni egy griffmadarat, ha nem is élve és nem is egészben. A frank császárnak Harun ar-Rasid kalifa küldött ajándékba egy igazi griffkarmot, amit a St. Denis-i apátság templomában függesztettek ki, és még századok múltán is csodájára jártak az emberek, míg a nagy francia forradalom viharai el nem söpörték.
A szerencsétlen sorsú II. Lajos magyar király özvegyének, Habsburg Máriának is birtokában volt egy griffkarom. Amíg a házassága tartott, alattvalói sok csúfságot összehordtak könnyelmű, csapodár természetéről; későbbi életével megcáfolta ezeket a rosszhiszemű pletykákat. Miután Lajos király elesett Mohácsnál, nem ment újra férjhez, bár még viruló ifjúságát élte. Családja kívánságának engedelmeskedve elköltözött az országból, Németalföld kormányzónője lett, s holta napjáig bölcs, józan belátással vezette a rábízott tartományt. Udvarában a kor szokásainak megfelelően ritkaságmúzeumot is berendezett; ebben őrizték a nevezetes ereklyét. Nem kisebb személy emlékezik meg róla, mint Walter Gropius, a holland jogtudós, aki a tulajdon szemével látta. Hogy az özvegy királyné Magyarországról hozta-e magával, vagy máshonnan tett szert rá, azt nem közli; maga a karom pedig veszendőbe ment a század második felében, a németalföldi szabadságharc zűrzavaraiban.
Másutt is őriztek griffkarmokat Európában, s egyesek állítólag méregtől védő varázserőt tulajdonítottak nekik. A néphit szerint a ragadozómadár levágott lába, ha az asztalon tartják, valóban megragadja és felborítja a mérgezett ételt-italt tartalmazó tálakat, poharakat. Ez azonban a vércsék, ölyvek, sólymok lábára vonatkozik; a könyöknyi griffkarom kissé ormótlan lenne ilyen feladatra. Igaz, alkalmanként ivókupákat is faragtak belőle, esetleg olyasféle hátsó megfontolásból, hátha közömbösítik bűverejükkel az italban lappangó mérget; gyógyászati célokra azonban inkább a grifftollakat alkalmazták. Ezekről az a hír járta, hogy borba kevert őrleményük visszaadja a vakok szeme világát. Nem is maradt ránk egy sem, mindet felhörbölték a gyógyulásra vágyók.
A karmok hasznosításának viszont úgy tűnik, gyümölcsözőbb módjai is voltak. Elvégre mi értelme lenne egy méregtől óvó varázsszert templomban kiakasztani vagy múzeumban mutogatni? A jól értesült középkori ember a mérgek ellen unikornisszarvval és bezoárkővel védekezett, ha dúsgazdag volt; kígyószarvval és békakővel, ha csupán jómódú; a szegényeket meg úgyse akarta senki megmérgezni, legfeljebb a gyomruk korgása kínozta őket. A griffkaromban inkább uralkodói talizmánt láthattak, a mitikus állatszörny szimbolikájával összhangban; később pedig, a reneszánsz szellemi erjedésének korában, egyszerű kuriózumot.
No de ha a karmok léteztek, akkor az őket viselő lénynek is léteznie kellett valahol! A középkori felfogás, amely mindig nehezen tett különbséget jelkép és valóság között, cseppet sem kételkedett ebben, s tényként fogadta el a krónikások kincsőrző griffmadarait. Feltétlenül kényelmesebb megoldás volt, mint a modern tudósok akadékoskodása, akik manapság vége-hossza nincs civódásokba bonyolódnak azon, hogy Nagy Károly és Magyarországi Mária griffkarmait bivaly-, bölény- vagy rinocérosz-szarvból mesterkedte-e össze az ügyes kezű hamisító.

Fűzzük tovább az előző fejezet végén felröppentett gondolatot! Ha a griffmadár létezik, bármilyen távoli tájon is, akkor feltétlenül lennie kell egy-két messzire vetődött utazónak, aki a saját szemével látott legalább egy élő példányt, s hitelesebb tanúbizonysággal tud szolgálni róla akárhány kétes értékű griffkaromnál. Volt ilyen utazó?
Akadt.
Sir John Mandeville a következőket írja Baktriáról szóló útirajzában:

Ebben az országban rengeteg a griffmadár, számosabbak, mint bármi más vidéken. Egyes emberek azt mondják, hogy a testük felül sast, alul pedig oroszlánt formáz; és igazat szólnak, mert valóban ilyen alakúak. Ámde a griff testileg nagyobb és erősebb nyolc oroszlánnál, ha a mifelénk ismert oroszlánokat vesszük; és nagyobb és erősebb száz sasnál, ha a nálunk honos sasokkal vetjük össze. Mert a fészkére repülő griff könnyűszerrel elragadja a felszerszámozott lovat az útról, vagy a járomba fogott ökörpárt a szántóföldről. Ugyanis a lábán olyan hosszú, nagy és hatalmas karmai vannak, mint egy ökör-, marha- vagy bivalyszarv, úgyhogy azon a vidéken az emberek ivótülköket csinálnak belőlük. Ami pedig a bordáikat és a szárnyívüket illeti, azokból erős íjakat készítenek, hogy nyílvesszőket lőjenek ki velük.

(Sir John Mandeville utazásai, XXIX.; a szerző fordítása)

Meggyőző, nyílt, egyenes beszéd. Csak az a kár, hogy Sir John Mandeville - noha a sírkövét állítólag máig mutogatják - sohasem létezett. Híres-hírhedt Utazásait egy Jean de Bourgogne nevű liége-i orvos kompilálta össze a XIV. század derekán, aki középkori viszonylatban valóban világlátott embernek számított, de Baktriának még a környékén sem járt soha.
Vegyünk egy másik forrást; ez régibb is, hitelesebb is. Benjamin de Tudela a XII. század világutazója volt, szefárd zsidó, aki elzarándokolt keleti hittestvéreihez, s művében csupa olyasmit ír le, amit saját szemével látott vagy megbízható tanúk számoltak be róla.

A kínai tenger mindig viharos. Néha olyan dühösen tombol rajta a vihar, hogy a hajók nem tudnak előrejutni, s hajótörés vagy éhhalál fenyegeti a legénységet. Ilyenkor a tapasztalt tengerészek a következő fogáshoz folyamodnak: a hajón levő birkatömlőket felfújják és légmentesen elzárják. A végveszély pillanatában kardot kötnek, s ki-ki a maga tömlőjével vízbe ugrik. A tömlő fenn lebeg a vízen, a tengerész alul belekapaszkodik. A levegőben állandóan kóválygó griffmadarak észreveszik a tömlőt, birkának nézik, lecsapnak rá, karmuk közé kapják, s elrepülnek vele a szárazföldre. Ott valahol leteszik, és hozzákezdenének a lakomához, ám a matróz kardot ránt, és a griffmadarat ledöfi.

(Tudelai Benjámin utazásai; Ráth-Végh István fordítása)

Ezt a beszámolót már a középkori tudósok is hazug tengerészmesének tartották, amivel a tréfás kedvű keleti hajósok bolondították el a hiszékeny zsidót. Elvégre ki hallott már olyat, hogy egy közönséges matróz egyetlen kardcsapással leterítsen egy griffmadarat? Idézzük emlékezetünkbe Rénaud lovag küzdelmes viadalát a csodaparipáért, és be kell látnunk: a kifogás alapos.
Végső mentsvárunk a híres XIII. századi világjáró, Marco Polo marad. Neki a középkorban elég rossz hírét költötték, mert mindenféle ostobaságot hordott össze papirospénzekről és lánggal égő kövekről, a modern tudomány azonban a fejlődés fényében rehabilitálta. Ha van valaki, akitől elvárhatjuk, hogy szabatosan és tényszerűen tisztázza a griffmadár-kérdést, akkor ő az.
Nos, keleti utazásai során Marco Polo is hallott a griffekről, ámbátor nem Szkítiában, Indiában vagy Baktriában. Az ő értesülései egy egészen új helyszínt kapcsolnak be vizsgálódásaink körébe: Madagaszkár szigetét.

Most pedig hallgassatok meg egy csodálatos dolgot! Tudjátok meg, hogy akik mégis elvetődtek a még délebbre fekvő nagyszámú szigetekre, melyeket a hajók az erős tengeráram miatt saját jószántukból már nem látogatnak, azt beszélik, hogy arra találhatók a rettentő griffmadarak, helyesebben: dél felől szállva ott bizonyos évszakokban megjelennek.

(Marco Polo utazásai, III. 33.; Vajda Endre fordítása)

Marco Polo igen körültekintően lát munkához. Először is megvizsgál egy kilencven arasz hosszú madártollat, amelynek száras részének két tenyér a kerülete. Ezután apróra kifaggatja a két kínai különítmény visszatért tagjait, akiket a nagykán madagaszkári felderítőútra küldött. Értesüléseit összeveti, mérlegeli, levonja belőlük a következtetést, és ítéletet mond.
Egyszer s mindenkorra leszámol a sasfejű és oroszlántestű meseszörnyek babonájával, és határozottan kijelenti, hogy a titokzatos madagaszkári állat nem griff, hanem rúkmadár.
Ja kérem. Így már mindjárt más.

Ahogy a századok horizontján egyre erősebb fénnyel derengett a ráció pírja, a konklúzió levonása mind inkább elkerülhetetlenné vált. Magyar részről ezt a tudós Szentiványi Márton tette meg a XVII. század vége felé, amikor Curiosa et selectiora (Érdekes és válogatott írások) című művében mellőz minden bő lére eresztett okfejtést, és sommásan így fogalmaz:

A griffnek azt tulajdonítják, hogy mellső részük, fejük, csőrük, szárnyuk és első lábuk sas, hátsó részük pedig oroszlán, s így négylábú madarak. De ilyenféle griffek nincsenek a földkerekségen és a griffek egyetlen leírója sem látta saját szemével valaha is ezt az állatot.

(Rapaics Rajmund fordítása)

Igen ám, csakhogy a kortárs Apáczai Csere János, aki ugyanennek a felvilágosult természettudományos felfogásnak a harcos képviselője volt, a maga néhány évvel korábban kiadott Magyar Encyclopaediájában egyáltalán nem tagadja a griffmadár létezését, ellentétben a főnixszel, a sellővel és egyéb középkori csodabogarakkal! Igaz, meglehetősen kurta és meghökkentő leírást ad róla: „A grif a kánya neme féle kegyetlen és ragadozó madár”. Oroszlántestről, négy lábról, pláne kincsek őrzéséről szó sem esik.
Mi lehet ennek a magyarázata?
Minden legenda mélyén megbúvik egy szemernyi igazság. A szimbolikus-mitologikus képzetek vagy valami konkrét valóságmag körül kristályosodnak ki, vagy ha mégsem, utólag keresnek ilyet maguknak.
Az antik hagyományban a sok sztereotip griffleírás között ránk maradt egy olyan is, amelyik szembeszökően kilóg a sorból. Nagy Sándor fiktív leveléről van szó, amit állítólag nevelőjéhez, Arisztotelészhez intézett indiai hadjáratáról, ám valójában késő császárkori szerkesztmény, s több mint félezer évvel a makedón hódító halála után keletkezett. A távoli ország egzotikus természeti szépségét taglaló részek ettől függetlenül döbbenetesen megkapóak és életszerűek; az írás hátterét kétségkívül személyesen átélt élmény adja, ha nem is Nagy Sándoré.

Hajnaltájt keselyűféle madarak érkeztek; vörhenyes volt a színük, lábaik és csőrük fekete; bennünket nem bántottak; de ellepték az egész tópartot, és a vízből kiráncigálták a halakat és az angolnákat, és megették; minket nem támadtak meg, mi sem őket.

(India csodái, Révay József fordítása)

A beszámoló már-már etológiai precizitással adja vissza az indiai fakókeselyű külsejét és viselkedését. Ez a hatalmas madár valóban félelmetes megjelenésű, hiszen szárnyának fesztávolsága a 2.6 métert is elérheti! Ráadásul elterjedési területe a régi időkben nagyjából lefedte mindazon régiókat, ahol a griffmadár legendája szárba szökkent és kivirágzott. (Valaha hazánkban is honos volt.) Lovakat ugyan nem bír elragadni, de kiscsikókat igen - bár épp elég könnyebb prédát talál magának, s mint az antik leírás tanúsítja, egyáltalán nem agresszív természetű -, fészke védelmében pedig az emberrel is habozás nélkül szembeszáll. A hegyvidékeken még a közelmúltban is gyermekrabló hírét költötték, s ahol tudták, irtották - ami nagy mértékben hozzájárult vészes megritkulásához. Az állatrendszertanban is griffmadár a hivatalos neve (Gyps fulvus fulvescens).
A fakókeselyű persze mégoly impozáns jószág létére is elég szerény valóságmorzsa a griff alakja köré szövődött legendagubó mélyén. De ne legyünk igazságtalanok a középkor emberéhez! Amikor a griffmadár létéről vagy nemlétéről vitázott, még a „kétes hitelű szörnyek” közé tartozott egy sor olyan félig-mitikus lény is, mint a monoceros vagy camelopardalis; márpedig ma senki sem vonja kétségbe, hogy az orrszarvú és a zsiráf létező állatok. Helytelenül tennénk, ha sommásan lesújtó véleményt alkotnánk szellemi képességeiről, csak mert a maga módján értelmezte a környező világot. A legnagyobb tanulság, amire a kultúrtörténet tanít, hogy minden jelenséget saját korának mércéjével kell mérnünk, a hamis racionalizmus gőgjétől mentesen.
Elvégre az a bizonyos hajnalpír, amit e fejezet elején fölidéztem, az ígéretes pirkadat után a világtörténelem legszörnyűbb vérfürdőibe vöröslött át.
________________________________________________

A Hippogriff

A griffmadárral ellentétben a hippogriff létezésében soha senki nem hitt egyetlen pillanatra sem. Kezdettől fogva költői konstrukció volt; eredetét egy poétikus antik hasonlatról veszi.
Az ókori szerzők a griffmadár félelmetes erejét gyakran érzékeltették azzal a példázattal, hogy erőfeszítés nélkül a levegőbe bír ragadni egy lovat. Ebből a folyamatosan ismételgetett toposzból aztán kifejlődött az az elképzelés, hogy a ló a griff kedvenc zsákmánya. Megokolást utólag kreáltak hozzá, a „gombhoz a kabátot” elv alapján. Egyesek úgy vélték, a griff ínyencfalatnak tartja a lóhúst; mások szerint ösztönös gyűlöletet érez a ló iránt; ad absurdum féltékeny rá, mert az istenek és az emberek gyakrabban használják hátasnak és igavonónak, mint őt. A két állat - a mitikus és a valóságos - kibékíthetetlen ellenségeskedése mindenesetre a késő köztársaságkorra közmondásossá vált.
Ezt a közhelyet használta ki a nagy római költő, Vergilius Nyolcadik Eklogájában, amikor a lehetetlen dolog, a képtelenség érzékeltetésére keresett kifejező hasonlatot.

Párja a lónak eként griff lesz, az ebekkel a félénk
őz pedig egy forrás




Hírek
Kimaradás

Elnézést , Kedves lLátogatók , de egy ideje kimaradás történt az oldal életében! ez azt jelenti , hogy egy ideig a jelentkezéseket és a kéréseket nem tudtam teljesíteni!(Már nem lehet oldalt készíteni a weblapomra!)

Kimaradás

Elnézést , Kedves lLátogatók , de egy ideje kimaradás történt az oldal életében! ez azt jelenti , hogy egy ideig a jelentkezéseket és a kéréseket nem tudtam teljesíteni!(Már nem lehet oldalt készíteni a weblapomra!)

Költészet

Itt olvashattok az én kedvenc költőimről és elolvashatjátok verseiket!

tovább >>


Gond van az oldallal?

Itt megírhatod panaszodat és gondjaidat az oldallal kapcsolatban!

tovább >>


Közösség

Itt társaloghattok a honlap felhasználóival , valamint a honlap felhasznéálói egymással!

tovább >>


Nyereményjáték

Most a már beregisztrált Márton Portál hálózat tagjai vetélkedhetnek! a helyes válasz(ok) beküldői között kisorsolom a Du dagadurna 5. szótárát, és egy oldalt a honlapra , ahova ő írhat!!

tovább >>


Regisztráció

Itt regisztrálhatsz! Mi az előnye? A ,,Szöveg küldése'' menüpontnál tölthetsz fel szöveget a honlapra! A szótárt hamarabb (2 hét helyett 1 hét) kapod meg!

tovább >>





Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!